Miért mindig akkor jut eszembe, hogy blogolni kéne megint amikor nagy a baj?

Amikor már odáig jutottam el (megint), hogy elbőgöm magam valami kapcsán.

Fuldokolva kapkodok minden motivációs morzsa után, és veszettül keresem az indokokat, hogy miért ne álljak fel és hagyjam itt ezt az egészet. Amikor már azon gondolkodok, hogy mennyivel jobb lenne otthon mosogatni, mert akkor bizony legalább minimális hasznom lehetne. Valami történne; nem úgy mint itt, hogy a 4 napos munkahétből kettő teljes semmittevéssel telt és a másik kettőben sem csináltam effektíve nagyon semmit és max 2óra nettő, tényleges munkavégzés volt.

Nem tudom lefárasztani magam intellektuálisan és szociálisan ezen a helyen. Hiányoznak az inspiratív emberek, akikre fel tudok nézni, akiket tudok tisztelni szakmailag és emberileg egyaránt. Hiányzik, hogy egy olyan munkahelyen dolgozhassak ahol úgy érzem: megbecsülnek, ki tudom használni a képességeimet/erőforrásaimat és tudok fejlődni. Mind magam, mind a cég: a közös jó érdekében. Hiányzik, hogy egy olyan munkahelyen dolgozhassak aminek a hitvallásával és víziójával azonosulni tudok. És olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik szintén ebben a lángban égnek. Emiatt úgy érezhetem: sorstársakkal vagyok körülvéve és együtt dolgozunk. Egymásnak segítve, a siker közös érdek. Nem úgy, ahogy itt mennek a dolgok. Felelősség hárítás - a vállalás helyett. Elvárás, a segítés helyett - aminek igenis része az emberi vonal: a kedvesség, a támogató légkör. Mert a fokhegyről odavetett válasz a remegő kérdésre, a meg nem válaszolt email-ek és a köszönés nélküli chat ablakok nem azt mutatják, amit mond: hogy szívesen segít.

Fursztrációm gyökere, hogy nincsenek keretek.

Gyűlölöm, hogy nem én osztom be az időmet. A munkavégzés helyét. A munkatempóját. A kikapcsolódási és megoldási lehetőségek nem rajtam múlnak. Nem tudom megtartani a motivációmat így, hogy másoktól függ a sikerességem, a hasznosságom és a megélhetésem. A legjobb amit tenni tudok, hogy beletörődök és leszarom, sőt esetleg ki tudom élvezni, hogy "nem kell csináljak semmit". De ez nem tesz boldoggá. Szeretnék alkotni. Szeretnék hozzátenni ahhoz, hogy a világ egy jobb hely legyen. Szeretném, hogy értelme legyen annak az eltöltött időnek, amit munka néven emlegetünk.

Alapvető munka keretek nem lettek letisztázva: kinek és milyen szintű felelősséggel tartozok. Ki mondja meg, hogy a) mi b) mikor a feladatom. Meddig tart az én hatásköröm? Milyen feladatot utasíthatok már vissza és milyen következménnyel? Mi történik akkor, ha átlépem a határokat? Munkaidőben, felelősségi körben. Problémákat kinek eszkalálhatok?

Úgy érzem leszarnak. Nem tisztelnek, mégpedig ezt sok-sok formában érzékelem:

Betanítás nélkül tesznek felém elvárásokat. Megszabott határidő nélkül sokszor, de "miért nincs már kész?" Levelet írok, amire nem válaszolnak. Hetek alatt se.

Olyan embertől kapok feladatot, aki nem a felettesem, olyan jellegűt amihez se nem értek, se nincs benne a munkaköri leírásban - még hírből se. Pl fordítsak le angolra egy magyar nyelvű formanyomtatványt. Vagy PS script írása - annak ellenére, hogy az interjún direkt beszéltünk róla: kódot ÍRNI nem kell, max olvasni.

A munkához szükséges információkat nem adják át maguktól, csak ha valami kapcsán kiderül és rákérdezek. Emiatt sokszor feleslegessé válik a nyomozásom, kérdezősködésem, mert a tudás már megvan, csak hozzám nem jutott el.

Pedig és nagyon is jól tudom, hogy rengeteg erőforrással rendelkezek. Kb lehetetlen lefárasztani. Proaktív és tettrekész vagyok, az átlag feletti a felelősségvállalási késztetésem és az ember kiismerő-, és helyzet felismerő képességem. Lelkes vagyok és tudok másokat is fellelkesíteni. Életvidám, szellemes vagyok és ez ragadós. Sok barátom van és az az általános visszajelzés hogy szerethető vagyok. Igenis szeretek dolgozni, és tudok is megfeszített tempóban haladni, fáradhatatlanul megoldás után kutatni, akadályt nem ismerve problémákat megoldani, kontaktálni 3 nyelven, megérteni szakmailag 3 totál különböző szakma képviselőit.

Tudom, hogy jó vagyok. Értékes. Mind emberileg, mint munkaügyben. És mégis szenvedek itt. Mert nem tiszták a keretek.Vagyis, hogy inkább nincsenek. És lehetőséget se kapok rá, hogy a) megteremtsem b) letisztázzam őket az illetékesekkel.

Mit keresek itt egyáltalán?

Azért faramuci a helyzet, mert ez nem az a hely, ahova én felvételiztem. Aminek a kultúrája, a hangulata, a kollegális légköre megtetszett.

Nem az az ember a vezetőm, akinél felvételiztem. Utoljára az interjúmon beszélgettünk, ami nonszensz (két hónapja volt). Elméletileg hozzá tartozom szervezetileg, gyakorlatilag egy másik csapat asztalánál ülök és tőle kapok feladatokat, elvárásokat. Pedig az időmet se neki kell riportálni.

Nem ebben az irodában kéne dolgoznom. Az intejú során azt ígérték van lehetőség a nearshore munkavégzésre: az albérlethez kb 10 percnyire lévő irodából. A mostani szocreál, szándékosan leárnyékolt ultrafos 40 percnyire lévő iroda helyett. És hogy ismételjem magam: amikor megkérdezem, hogy van-e lehetőség távoli hozzáférésre - nincs válasz. Megintcsak.

Amit megbeszéltünk se úgy jött ki végül. Kicsit én is eltoltam az interjún, hogy keveset kértem, de Kincsővel sokszorosan megrágtuk már miért. De attól még zavar. Picit úgy érzem, nem voltak túlzottan korrektek velem, mind a szerződés legfontosabb részének nem említése kapcsán, mind pedig a fizetésem kapcsán.

Mert ha nem kéne itt ekkor és ennyiért megrohadnom, akkor amúgy haladhatnék mással is.

Nem tudom mit csinálnék amúgy. Mert most jutok el odáig, hogy egyáltalán miért kezdtem el ezt az egészet írni.

De ez majd legközelebbre marad. Vagy akkor se, mert az ihlet addigra elszáll. Nem tudom még, majd kiderül. De ezt most jól esett leírni.