Mi a baj a munkámmal? Így elsőre azt mondanám, hogy a kollégák. A támogató, és jókedvű légkör az ami elsősorban maradásra tud bírni anélkül, hogy azt érezném: beleroppanok morálisan. Mert fizikálisan kibírok kb bármit. Pozitív ellenpélda: amikor a Borsban dolgoztam, volt nap hogy 16 órát végig melóztam. Reggel fél8kor nyit a konyha, fél tizenkettőtől egészen este kilencig jönnek a vendégek - kb folyamatosan -, és utána álltunk neki a takarításnak ami alaphangon másfél óra. De néha több. Szóval reggel 7.30tól este fél 11ig, az bizony barátok között is tizenhat óra. És most jön a lényeg: hogy nem volt bajom vele. Jó érzéssel gondolok rá vissza, szerettem ott lenni, tanulni a srácoktól, baromkodni velük, röhögni az orbitálisan gyökér poénjaikon - még akkor is, ha nem tudtam teljesen integrálódni a csapatba. De azt éreztem, hogy Együtt, vált vállnak vetve küzdünk kalózokként egy süllyedő hajón, a vendégek tengerén. De álljuk a sarat és ha valaki elesik egy széllökéstől akkor felsegítjük egymást. Mert közös az érdek. Abesse-nél is hasonló érzésem volt: gyün az ügyfél a sok hülyeségével, alig bírjuk idővel energiával, de küzdünk Együtt! És közben hülyéskedünk. Bármennyire is húzós az időszak, játszani akkor is van idő. Mindig. Kollektivizmus és jókedv.

És akkor most jön a jelenlegi helyzet, ami bosszant: hogy itt nem ez van. A helyek, ahol nem éreztem jól magam egy idő után, ugyanarra jutok a végén, ha most retrospektív átgondolom mi miatt volt. Az emberek akik munka közben a közvetlen környezetemben voltak karót nyelt, szabálykövető és frusztrált pofák voltak. Ez néha közvetlen kollégák, néha a felettes néha csak az általános hangulat formájában jelent meg. Cyberjump-nál nagyon jó volt a többi animátorral együtt lógni, de a vezetőség állandóan basztatott minket, hogy túl sokat beszélgetünk, játszunk és nem vagyunk elég szigorúak a vendégekkel. Az amúgy is totál feleslegesen szigorú szabályokat azért volt nekem kényelmetlen betartatni, mert nem értettem velük egyet. Miért kéne a játékot bármilyen formában is szabályozni? Nyilván, ha egy gyerek egyértelműen és szándékosan veszélyt jelent egy másikra - akkor próbáljuk meg a sérülést minimalizálni. De ennek is van egy egészséges mértéke, és nagyon távol állt ott tőle. Nem megyek bele részletekbe, csak maga az elv: hogy a szabályok betartása az emberi különbözőségek és az értelmezés mellőzése nélkül. Mi a francért küldjek le 2 ügyes fiatal srácot, ha éppen ugyanazon a trambulinon játszanak? A papírforma szerint: mert ez veszélyes és megsérülhetnek. De könyörgöm: ezek a srácok ügyesebbek mint az itt dolgozó animátorok. Nem veszélyesek (sőt), se magukra se egymásra. Tudják mit és hogyan mozognak. Ha meg netalán mégse, akkor nagyon jól tudják hogy csak és kizárólag magukat okolhatják a hülyeségük miatt. Ellenben a játéktól még kb a kedvét is el lehet venni ha rá kell szólni. Miközben egy animátornak szerintem meg pont az lenne a dolga, hogy az emberek kedvét meghozza, vagy fenntartsa, trükköket tanítson, inspiráljon, arca legyen az egésznek. És ahhoz igenis kell az, hogy te magad is vidám és felszabadult tudj lenni, nem pedig egy savanyú pofa akinek jobb dolga sincs mint rászólni mindenkire indokolatlanul. Mindegy, ez már elég régi történés, de modell szinten elég szépen megfogalmazza mi a bajom ezekkel és úgy általában. Szabályok, amiket vakon követünk anélkül hogy megkérdőjeleznénk az értelmét és helyességét. Vagy legalábbis ezt várják el tőlünk, és ha netalán lázadsz, ellenkezel, megkérdőjelezel, GONDOLKOZOL, akkor abból csak és kizárólag neked lehet bajod - mert hát ők világosan és előre megmondták.

Szóval mi a baj a jelenlegi helyemen? Nem az, hogy reggel 9re be kell érni, mert amúgy is általában fél 7kor kelek, energikusan és jókedvűen. Nem az hogy messze lakok és a közlekedési körülmények miatt lehetetlen lenne még ennyi idő alatt is beérni (dugó, felsővezeték szakadás, sattara) mert tizenöt perc alatt kényelmesen és mindig be tudok érni. Hanem az, hogy semmmmi értelme az égvilágon nincs annak, hogy itt üljek vagy hogy máshol üljek.

Az teljesen rendben van, hogy amikor bent vagy az irodában, akkor órák hosszat teljesen más dolgokkal foglalkozol: van aki filmet néz, van aki webshop-okon szörföl, van aki fészbúkozik - és ez mind tök oké. Csak legyél bent. Legyen meg a 8 és fél óra, mert hát az ebédidőt is bele kell számolni. De azt már senki nem nézi méri figyeli, hogy amúgy tényleg csak fél órát ebédelsz-e mert csak a reggeli első becsipogás és esti utolsó kicsipogás között eltelt időt veszik figyelembe. Tehát ha bejövök reggel fél 9re és hazamegyek 5kor, de közben amúgy 3 órát ebédeltem, beszélgettem kollégákkal, kávéztam, a folyosón telefonáltam - az már rendben van. Vagy, ha a képernyő előtt ülök - de közben youtube-ot nézek, saját könyvet olvasok, chat-elek, blogot írok, bármit csinálok - az már oké. De ez mi már? Semmmmi értelme - és ez bosszant nagyon és mégjobban. Szerintem nagyon egészégtelen viszonyt indukál ez a munkatársak és a vezető-beosztott között. Arra ösztökél, hogy hazudjak. Mert nincs annyi munka, amennyi ember itt van bent, pláne nem folyamatosan. De ezt nem lehet beismerni - még magam sem értem miért van ez amúgy a cégeknél. De azt akartam végül kihozni belőle, hogy egész egyszerűen nem áll érdekemben emiatt nekem se bevallani, hogy amúgy nincs mit csinálnom, vagy hogy elakadásom van. Lehet ezt is ráfogni a generációs különbségekre és meg-nem-értésre. Korábban, máshol is volt ez már. Mindent annyira lassan kell csinálni, amennyire csak lehet. Mert ha megcsinálok mindent minél hamarabb - akkor elfogy a munka és utána nincs mit csinálni és ha elfoglalom magam akkor megint az van, hogy hibásnak érezhetem magam, hogy miért nem a munkával foglalkozok. Így inkább nem csinálom most és kifogásokat keresek, hogy most éppen miért nem csinálom. És ez nem feltétlenül csak rám vonatkozik, mindenki más okból kifolyólag de azt látom körülöttem, hogy mindenki napi pár órát dolgozik csak aktívan. És ez jóval kevesebb mint a 8. Hogy mi miatt az változó. Nem jó az elosztás, a szervezés, mert munkafolyamatok torlódnak, én pl nem tudok még dolgokat megcsinálni, mert egyáltalán nem kaptam betanítást. És ezt most én jelezzem vissza, aki másfél hónapja van még csak itt? Hogy ez az egész szervezetfejlesztési szempontból kb minősíthetetlen? Vagy szépen csöndben meghunyászkodva tűröm és cinkostárs módjára beállok a megalkuvók sorába.

Igen, tudom most jöhetnek a rosszmájú megjegyzések, hogy miért nem tudok örülni neki, hogy nem kell olyan túl sok mindent csinálni a munkahelyemen és hogy ráérek bármi mással foglalkozni, van aki bezzeg megszakad és milyen hálátlan vagyok. De képzeld: ez nem jó. Nyilván velem van a probléma, és magam vagyok a saját nem jól létem okozója. Nyilván csak és kizárólag engem lehet okolni és nem a rendszert. Mert a rendszer szent és sérthetetlen. És senki más nem lehet a hibás, a bűnös csak és kizárólag az egyén. De ott tartottam ,hogy ez a tétlenség bármennyire is furán hangzik de nem jó. Nagyon nem. Utoljára hasonlókat a szakdolgozat írás közben éltem meg, ami az eddigi életem egyik ha nem a legmélyebb időszaka volt - önértékelési szempontból bizonyosan. Mert elképesztően sok frusztrációt okoz bennem, hogy haszontalannak és alkalmatlannak érzem magam. Még akkor is, ha ezt nem kéne, mert én belülről tudom hogy ez nem így van, de a visszajelzések alapján ezt kapom. Kapsz egy munkát, amiről fogggalmad sincs, hogyan kéne hozzákezdeni mert még sose csináltál ilyet és senki nem mondta el hogy ezzel mi a teendő és ha kérdezel mást akkor csak azt kapod visszajelzésként, hogy ezt neked már tudni kéne. És itt csatlakozik vissza a legelső témához: a segítőkészség, a támogató légkör. Nem az van, hogy együtt röhögünk a gyarlóságainkon és nyíltan lehetne vállalni, hogy ezt én bocs de nem tudom. Szintén masszív frusztráció érzést szül, a potenciál kihasználatlansága: én sokkal többre is képes lennék mint egész nap youtube videókat nézni miközben arra várok hogy az ügyfél válaszoljon. És kihasználhatnám az időmet hasznosan, de akkor megint az van hogy az értelmetlen szabályokba ütközök és nem legális pl elkezdeni egy online kurzust, mert akkor megint csak a bűntudat, hogy nem azzal foglalkozok amivel kéne. Plusz a kémprogramok. Megfigyelés, ellenőrzés, bizalmatlanság. És közben azt látom, hogy más igenis megoldott és olyasmivel foglalkozik amivel szeret és még meg is él belőle és ez megintcsak odavisz vissza hogy magamat okolhatom emiatt, hogy én mért nem vagyok képes ugyanezt megtenni. És az az érzésem hogy ezt az önmagam felé bizalmatlankodó

A gondolatsor végére kezd előttem is kikristályosodni: amitől jól érzem magam általában és itt hiányzik. Elfogadás, segítőkészség, egymás támogatása = kollektivitás. Kötetlen beszélgetések, közös élmények pl együtt ebédelés, csapatépítő alkalmak, őszinteség = jókedv. És az értelmetlenség, amit feljebb már sokszorosan fejtettem ki.

Nem tudom megmondani, hogy megoldaná-e a munkaundoromat, ha egy fiatalos munkahelyen dolgozhatnék, ahol jó eséllyel magamhoz közelebb állónak érezem a szellemiséget, a hozzáállást - és vélhetőleg az előbb említett dolgok nem így vagy egyáltalán nem jönnek ki. Unom már, hogy a munka eddig mindig csak szinonimája volt annak hogy szar de muszáj csinálni.